igenvagynem

Vajon jó anya vagyok?

Ezt a kérdést gyakran halljuk, de még többször tesszük fel magunkban, sõt olyankor is felmerül bennünk, amikor tudatosan nem is gondolkodunk errõl.
A kérdés, hogy ki is a „jó anya” , hogy mi is a szerepe a gyermek fejlõdése során illetve, hogy mely életkorban mekkora jelentõsége van az anya létének, lényének, megnyilvánulásainak különbözõ lélektani irányzatok szerint különbözõ megvilágításban szerepelnek.

Egy-egy lélektani irányzaton belül, de leghangsúlyosabban a pszichoanalízisen belül nagy fejlõdésen és változásokon ment át az anya, apa szerepének el-és felismerése. Freudnál például az Ödipusz-komplexus elõtti idõszak és ebben az anya szerepe háttérbe szorul, a késõbbi ún. tárgykapcsolat-elméletek alapvetõ fontosságúvá emelték a korai /beszéd elõtti/ életszakaszt és ezen belül az anya /illetve elsõdleges gondozó/ szerepét, bár szerzõnként más-más funkciót tulajdonítva az anyának. Sok elmélet született míg eljutottunk az anya, mint szükségletkielégítõ –és szorongáscsökkentõ „tárgy” szerepétõl a „tükör-anyán” /az anya arca jelenti a tükröt, amelyben a gyerek meglátja önmagát/ keresztül a gyermeket és az anyát /a szülõt/ önálló szubjektumként tekintõ elméletekig.
A kérdés az apákat éppúgy érinti. Mind a személyiséglélektani elméletek fejlõdése, mind a gyakorlati élet felõl nézve / pl. apák is mehetnek Gyes-re/ ma már mind a két szülõ szerepét hangsúlyozzuk a gyermekek felnevelésének folyamatában.
A címben szereplõ kérdés alapvetõen 2 önálló kérdéskört jelöl. Az egyik, hogy valójában mely tényezõk fontosak egy jól mûködõ felnõtté váló gyermek nevelésében, ezek a praktikus gyereknevelési kérdések. A másik, hogy miért is akar erre a kérdésre választ kapni egy anya vagy apa.
Ma már számos gyereknevelési szakkönyvet, cikket, rádió-televíziómûsort olvashatunk, hallhatunk. Ezek nyilvánvalóan valamilyen szükségletet elégítenek ki. Önmagában érdekes kérdés, hogy vajon milyen szükségletet? Egyre jobb szülõkké igyekszünk válni? Netán saját szüleinktõl szeretnénk jobb szülõvé válni? Vagy egyre bizonytalanabbak lettünk abban, hogy hogyan is kell gyereket nevelni? Vagy egyre inkább feladatnak, teljesítménynek éljük át azt a természetadta természetes folyamatot, hogy gyerekeinket felneveljük? Netán már a gyereknevelés is az emberek közötti versengés egy terepévé vált? Avagy a ma szülõi bizonytalanabbak önmagukban, mint õseink? Vagy a siker, a sikeresség hangsúlyozásának világában tulajdonképpen a minél sikeresebbé váló gyermek neveléséhez keresnek a szülõk jól használható recepteket? De lehet, hogy úgy gondoljuk, hogy a jelenkori rohamos technikai fejlõdés korában már az érzelmi kérdésekre is biztos válaszok vannak –fejlõdtek ki-?
Valószínûleg, egész egyszerûen „csak” jól és tudatosabban szeretnénk gyermekeinket nevelni.


Egy neves pszichoanalitikus D.W.Winnicott szerint eleve nem létezik „jó anya”. Ez illúzió. Amire törekedhetünk az az „elég jó anya”-ság elérése. A csecsemõ gondozásának sikere, véleménye szerint, nem az okosságtól vagy a racionális felvilágosultságtól függ, hanem az elkötelezõdéstõl. /D.W.Winnicott, Kisgyermek, család, külvilág Animula Bp.,2000/ Az elkötelezõdés a kulcsszó. A rajtunk kívüli másik személy iránti elkötelezõdés. A másikra való odafigyelés és a másikra reagálás képessége. De hogyan lehet teljesen a másikra figyelni? Háttérbe kell szorítani önmagunkat? Le kell mondani saját késztetéseinkrõl, vágyainkról miközben újszülöttünkkel, csecsemõnkkel, gyermekünkkel foglalkozunk? Át kell mintegy alakítanunk személyiségünk lényegébõl adódó tulajdonságainkat, viselkedésünket, spontán érzelmi reakcióinkat? Egy jó szülõnek netán önfeladónak kell lennie a gyereknevelés folyamatában? Természetesen nem, már csak azért sem, mert ez nem is lehetséges. A mártírrá, a gyermeke szolgájává váló /önnön igényeit háttérbe szorító/ szülõ ugyanolyan nevelési hibát követ el, mint az a szülõ, aki gyermekét önmaga „meghosszabbításaként”, önmaga egy részeként tekinti és éli át s ekképpen folyamatosan abban az illúzióban él, hogy automatikusan „tisztában van” gyermeke minden szükségletével, rezdülésével, érzésével, késztetésével. Ugyanilyen téves út, amikor valaki szakkönyvekre és tanácsokra „reagál”, aki azok szerint igyekszik megoldani a gondozás, nevelés számos kisebb-nagyobb kérdéseit, ahelyett, hogy a gyermekével való kapcsolatában a gyermekére figyelne.
Alaptézisként tekintjük ma már, hogy bármely kapcsolatban, így a szülõ gyermek, ezen belül a korai /beszéd elõtti korszak/ anya-gyerek kapcsolatban is, két önálló szubjektum interakciója zajlik, vagyis mindkét fél a saját aktuális testi, lelki, szellemi adottságaival vesz részt a kapcsolatban, mely folyamatban kölcsönösen /oda-vissza/ hatnak egymásra. Ha ebbe belegondolunk máris jobban megérthetjük, hogy miért is illúzió „jó anya”-nak lenni.
Bruno Bettelheim pszichoanalitikus, „Az elég jó szülõ” címû gyereknevelési könyvében /Gondolat,Bp. 1994/ 1987-ben összegzi, hogy mire is van szükség a sikeres gyerekneveléshez. Méghozzá: „Olyan gyermek felneveléséhez, akinek nem feltétlenül a világ szemében kell sikeresnek lennie, hanem aki visszamenõleg jónak tartja neveltetését, és aki bizonyos hiányosságoktól eltekintve, melyektõl senki sem mentes, nagyjából elégedett önmagával. Úgy vélem, jó neveltetésre utal az embernek az a képessége is, hogy meg tud birkózni az életében adódó számtalan komoly akadállyal és súlyos nehézséggel, elsõsorban azért, mert bízik önmagában. Olykor kételkedhet is magában –ezt csak az arrogáns hülyék nem teszik-, de ha jól nevelték, alakuljanak bárhogyan is életkörülményei, lelki élete gazdag és tartalmas lesz, és ez elégedettséggel tölti el. Végül, de semmiképpen sem utoljára, ha valaki olyan családban nõ fel, ahol mindig meghitt és jó kapcsolat van a szülõk között, valamint a szülõk és a gyerekek között, akkor õ maga is képes lesz tartós, szoros, kielégítõ kapcsolatokat létrehozni másokkal, és ezáltal értelmessé teszi majd a saját és mások életét is. Értelmet és örömet fog lelni munkájában, ami megéri számára a fáradságot is, hiszen olyan munkával lesz csak elégedett, melynek értelme van.”
Természetesen, nagyon hasznos, sõt elengedhetetlenül fontos a csecsemõgondozási, nevelési kérdésekkel való foglalkozás, mind olvasmányok, mind személyes beszélgetések mentén, hisz ezek óhatatlanul a saját gyereknevelési szokásainkon, megnyilvánulásainkon, eljárásainkon való elgondolkodásra, adott esetben felülbírálatára késztetnek bennünket, így adva meg a lehetõséget a pozitív változtatásokra.
Azonban, mint ez reményeim szerint a fentebbi gondolatokból kiviláglik, ugyanígy elengedhetetlenül fontos, hogy csecsemõnkkel, gyermekünkkel való kapcsolatunkban folyamatosan elgondolkozzunk saját érzéseinken, gondolatainkon, vágyainkon is. Elsõsorban saját anyánkhoz /illetve elsõdleges gondozónkhoz/ fûzõdõ kapcsolatunk alakulásával – amely az egész életünkre kiható alap-kapcsolati minta - kell tisztában és úgymond kiegyensúlyozott viszonyban lennünk. Ha szükséges pszichoterápiás segítséget is érdemes igénybe venni. Minél inkább ismernünk kell azon belsõ mozgatórugóinkat, amelyek egy adott gondozási, nevelési pillanatban bennünket mozgatnak. Akkor válunk képessé valóban a csecsemõnkre, gyermekünkre odafigyelni s õt mint tõlünk függetlenül létezõ szubjektumot tekinteni, ha képesek vagyunk önmagunkra, önmagunk belsõ világára is reflektálni, vagyis ha nem a saját érzett szükségleteink és saját kizárólagos szubjektivitásunk ural bennünket. A gyermek nevelése során adódó problémákra, bizonytalanságra, összeütközésekre /lásd kamaszok nevelése/ a megfelelõ gyakorlati gondozási, nevelési „tanács” valójában maga az adott szülõ, adott gyermeke és kettejük valós kapcsolatának mibenlétében rejlik. Ez az, amit nem tudunk könyvekbõl kiolvasni.

A fentebb második kérdéskörnek jelzett „jó anya vagyok-e?” kérdés vonatkozásában azonnal megkérdezhetjük: kihez viszonyítva? Kiknek a szemében? A nagyszülõk, a házastárs, a rivális kolléga, a szomszédok, a tanárok vagy a gyereknevelési szakkönyvek szerint? Netán a gyerek oldaláról? Ha több irányban szeretnénk egyszerre megfelelni, hát igen ellentmondásos elvárásokkal találnánk szemben magunkat.
Az, hogy kiben-kiben mi minden alapján értékelõdik, hogy önmagát jó /illetve „elég jó”/ anyának, apának tartja-e, az valójában a teljes személyiség tudatos és tudattalan komponenseinek, jelentõs mértékben az önmagunkról kialakult kép /énkép/ és az önértékelés függvényében dõl el. A szélsõséges álláspontok, mint az élet egyéb vonatkozásaiban is, általában problémát jeleznek. Az önmagát tökéletes anyának tartó anya legalább annyira lélektani problémát sejtet, mint a magát rossznak tartó anya /ne feledjük, hogy a valójában „rossz anya” fel sem teszi magának a kérdést, hogy õ jó-e vagy rossz/.
Ha valaki túlságosan gyakran valakihez, valakikhez képest méri össze anyaságának –apaságának- milyenségét, ott nagy valószínûséggel jelentõs szorongásról van szó, amely az esetek nagy részében nem pusztán a gyerekneveléssel, hanem az adott anya, apa általános önértékelési szorongásaival van összefüggésben.
Ugyanis: a hiteles választ erre a kérdésre gyermekünktõl kapjuk meg. De türelem, mert bizonyos vonatkozásban a válaszra kb. 2o évet várni kell.